A várva várt...

Szerzői megjegyzés: Na, erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy nem tudom, mikor tudok friss fejezetet hozni. Kb. egy hónapja nincs internetünk, úgyhogy, bár elkészült a második fejezet is, nem tudom, mikor teszem fel. Igyekszem sietni! Ezen kívül: Komikat!!! Amennyit csak lehet, ha jót kapok, megköszönöm, ha rosszat kiküszöbölöm. XD Legalább egy :-) vagy :-( jellel hozzák tudtomra tetszésüket vagy nem tetszésüket. Jó olvasást, remélem, teszik majd!

(A fejezetben van egy durvább rész, nem veszélyes, de azért szólok, néha ilyen a stílusom...)

Nessie <3

1. fejezet

Találkozás

Kopp, kopp, kopp…

Mi ez az átkozott hangzavar? Valaki (perpillanat én) „aludni” szeretne!!!

Kopp, kopp, kopp…

- Lilien Bennett, azonnal kelj fel! Elkésel! – dühöng nevelőanyám az ajtó előtt.

   Kinyitom a szememet. Pillantásom az éjjeliszekrényemen lévő képekre siklik. Az egyikről a szüleim tekintenek vissza rám. Négy éve haltak meg, ahogy legjobb barátnőm, Angel is. A kis szekrényen lévő másik képről ő nevet rám. Az ő szülei is meghaltak, ezért mi neveltük fel őt. Hihetetlenül hiányzik, és, bár itt is vannak barátaim, örökké érezni fogom az űrt a szívemben. Soha sem bőgök, és most sem szeretnék, ezért inkább a szekrényemhez lépek, hogy elkezdjem a szokásos reggeli készülődést.

    Nem sokkal később már a konyhaasztalnál ülök, és almát eszek, miközben „anyuval” (jobb szó híján így hívom nevelőanyámat) beszélgetek.

- Na, és mit tervezel mára? - kérdezi épp két harapás lekváros kenyér között.

- Nem tom. Talán bemegyek Lizával a városba. – Kopognak az ajtón. – Ó, ez Liza! Csak emlegetni kellett! –nevetek. - Megyek már!

Berohanok a szobámba, és felkapom az iskolatáskámat. Hol a lakáskulcsom? Oh, megvan! Telefon: pipa, kulcs: pipa, pénztárca: pipa! Mehetünk! Leszaladok anyuékhoz.

- Kész vagy? –kérdezi rögtön Liza.

- Aha! Szia, anyu!

- Szia! Vigyázz magadra!

- Oksa, majd igyekszem!

***

Hét lélekölően unalmas órával később, a Fő utca felé sétálva…

- Nem hiszem el, hogy elmész! – mondom lógó orral. Liza apja Spanyolországban kapott munkát, ezért elköltöznek. – Még két nap, és eltűnsz, mintha itt se lettél volna.

- Minden nap írok majd, hétvégenként felhívlak, és nyáron jössz hozzánk nyaralni, ha anyu elenged. És a szünetekbe úgyis hazajövünk. – vigasztal Liza optimistán.

- Úgy fogsz hiányozni! – ölelem meg.

- De még van két teljes napunk az utazásig, használjuk ki! Mit szólnál egy pizzához?

- Hú! Elvesztettél egy fogadást, amiről nem tudok, vagy megemelték a zsebpénzedet? – tippelek. Liza elneveti magát.

- Egyik sem. Anyuék azt mondták, költsem el a pénzemet, mert Spanyolországban úgysem tudom felhasználni. Akkor jöhet a pizza?

- Naná! 

   Ez a végszó, mivel a táskámban – ami állandóan a vállamon lóg –elkezdődött a kedvenc Ke$ha - számom.

„There’s a place Downtown,

Where the freaks all come around.

It’s a hole in the wall,

It’s a Dirty Free for all... ”

- Halló! –szólok bele a telefonba.

- Lily? - kérdezi halkan valaki. Már majdnem válaszolok, hogy: elnézést, az én nevem Lily Bennett, amikor a hang hatására egy emlék ugrik be, és teljesen lefagyok.

   „A szobámban ülök. Egy képeskönyvet nézegetek, mindenféle képzeletbeli lényről, mikor hirtelen az egész ház alapjaiban megremeg, és hallom, ahogy az ajtó kiszakad a helyéről. Valaki felsikít, aztán halálos csend. Felpattanok, de nincs erőm lemenni, ezért hosszú percekig csak meredek az ajtóra. Ekkor újra lépéseket hallok, majd újabb sikoly. A hang rémisztően ismerős, de bárki is az, mire leérek a földszintre, nyomtalanul eltűnik. Aztán meglátom az elém táruló látványt.

 

   Vér és vér mindenütt. Rémálomba illő vértócsák. Gondolatban gyorsan leltárt készítek a látvány többi részletéről. Érzéketlenül. Gépiesen.

   Egy test lóg fejjel lefelé a szoba közepén a mennyezetről. Nincs feje. A nyak tátongó, vörös köréből vércseppek hullanak a padlóra. Még így, fej nélkül is ráismerek.

   - APA! – sikoltom, hogy majd beleszakadnak a hangszálaim.

Oldalra nézek.

   - Anya? - kérdezem reménykedve. A nő padlón ül, mereven bámul, oldalra dől, az arca falfehér, kivéve ott, ahol vér borítja. Már épp kiáltanék neki, de akkor félig elfordul, s látszik, hogy ketté van hasítva.

   Pillantásom most a falra esik. Az arcom megkeményedik, és eltűnnek róla az érzelmek, ahogy elolvasom a falon látható, vérrel írt üzenetet:

„ÉDES volt a bosszú!”

Már tudom, hogy kik a gyilkosok…”

   - Lily! Jól vagy? –rázogat rémülten Liza. Nem tudok megszólalni, csak bólintok.

- Végre! –könnyebbül meg. –Ki hívott? –megrázom a fejem, ezzel jelzem, hogy nem tudom. Vagy mégis? Angel... Nem, Lily! NEM, ő halott!, győzköd egy belső hang. Halott, és az is marad!

- NEM!!!- kiáltok fel hangosan.

- Lily, mi a baj? Kérlek, mondd el!!! –kérlel Liza. Ha tehetném, mindent elmondanék neki, de nem lehet. - Hol a telefonom?! –úgy látszik, Liza örül, hogy végre kimondtam egy értelmes mondatot, és kissé megnyugodva nyomja kezembe a mobilomat, amit a mai napon már nem fogok kiengedni a kezemből. Azonnal keresni kezdem a telefonszámot. Tudnom kell, ki volt az! Lily, lehet, hogy nem is téged keresett a lány. Lehet... Kuss legyen! förmedek rá a hangra.

- A francba! Titkosított a szám! –ebben a pillanatban újra rezegni kezd a mobil. Felveszem, még mielőtt megszólalna a zene.

- Halló, itt Lilien Bennett.

- Istenem, tényleg te vagy az? – kérdezi egy lány a vonal másik végén.

- Igen, de te ki vagy?

- Ennyi idő telt volna el? –mondja szomorúan a lány. Nagyon ismerős a hangja. – Így elfelejtettél?

- Angel? – remeg a hangom, ahogy kimondom a nevet.  

- Honnan tudtad? –nevet fel, és még folytatná, de félbeszakítom.

- HAZUDSZ! –sikoltom. – Ő MEGHALT, TE NEM LEHETSZ Ő!!! –hisztérikus zokogásban török ki, és kis híján összeesek. Szerencsére Liza elkap.

- Adj 10 percet, mondd meg, hogy hol vagy, és ígérem, bebizonyítom! – könyörög a lány.

   Mintha lassított némafilmet néznék. Liza egy padhoz támogat, átölel, és beszél hozzám. Nem tudom, meddig ülünk így.

   Már épp sikerülne megnyugodnom egy kicsit, amikor a világ ismét normális sebességre vált. Egy lány fordul be a sarkon, körülnéz, és felénk rohan. Csak egy pillanatra nézek rá, de azonnal felismerem. De nem lehet az, akinek gondolom. Ekkor a lány felkiált:

- Lily, nézz rám, tényleg én vagyok!!!

   TUDOM, hogy ő az, de nem merem elhinni. Egyszer már elveszítettem, és rettegek attól, hogy ez újra megtörténhet. Egyszer már eltemettem! Egyszer már... MEGHALT!

   Már majdnem ideér hozzánk, kinyújtja a kezét felém. Én felugrok, és hátrálni kezdek. A lány megtorpan, egy másodpercre még a karját felém nyújtva áll, majd leereszti, szemében könnyek csillognak.

- Lily, hinned kell nekem! – nem néz rám, úgy beszél. – Nem emlékszel? Nem emlékszel, az évekre, amiket együtt töltöttünk? Nem emlékszel arra, hogy együtt nőttünk fel? Hogy... – nem hagyom, hogy folytassa, félbeszakítom.

- De igen, emlékszem. De még annál is élénkebben emlékszem arra, mikor megláttam a családtagjaim élettelen testét, vagy a temetésre, amikor inkább én is a koporsóban feküdtem volna. És emlékszem arra is, hogy akkor senki nem hitt nekem, senki nem állt mellém, senki... – nem tudom befejezni a mondatot, újra kitör belőlem a zokogás. Ekkor halottnak hitt barátnőm, gyorsan, ahogy egy ember nem lenne képes, odafut hozzám, és átölel, olyan erővel, hogy ne tudjam ellökni. Az ölelésben megérzem a kimondatlan ígéretet:

Veled maradok örökre! Soha többé nem hagylak magadra!

Következő fejezethez:

   Ha idáig eljutottál, az azt jelenti, hogy befejezted a fejezetet... :-) Komolyra fordítva a szót: ezt egyfajta bevezető fejinek szántam, Lily szemszögéből íródott. Mostantól Angel meséli majd a történetet, de később még várhattok Lily, illetve Jake (majd megtudjátok...) szemével nézett fejezetet is.

   Hát, annyit mondok, hogyha elolvassátok, megtudjátok, hogy mi volt benne. XD. Bocs, de nem tudok mit írni hozzá… Legyen elég annyi, hogy fény derül egy titokra... Hogy mi várható még? Nos, azt két röpke hét múlva megtudhatjátok! :-)