És a kárpótlás...

Szerzői megjegyzés: Ismét csak azt tudom mondani, hogy: KOMIKAT!!! Tudom, hogy bonyolult a robot-ellenőrzés miatt, de ha szeretnétek tovább olvasni, akkor írjatok! Már írhattok e-mailt is, remélem ez könnyebbség. Annyi kikötésem van, hogy ha már e-mailt írtok, légyszí ne fél mondattal küldjétek el, hanem fejtsétek ki pár sorban, hogy miért tetszett /nem tetszett. (nessie.darkness@gmail.com) Előre is köszi!

Nessie <3

2. fejezet

Most akkor mi van?

   - Hát, nagyjából ennyi! Röviden... – fejezi be a mesélést elveszett barátnőm, Lily. Mint megtudtam, szüleink halála után árvaházba került, de egy hónap alatt örökbe fogadták, és azóta itt él nevelőanyjával. – Na, most te jössz, Angel! – szól Lil.

- Ha lehet, akkor inkább... Mindegy, majd később! Szóval! –kezdek bele a nem éppen rövid történetembe. – Nem tudom, emlékszel-e, hogy akkoriban táncórákra jártam, minden második délután. Aznap –, utalok a gyilkosság napjára – szintén ott voltam. Úgy volt, hogy a tanárom hazakísér, de csak az utcánk sarkáig jött, mert nagyon sietett haza, ezért egyedül léptem be a házba. Azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel, úgyhogy besiettem a nappaliba, ahol... – elcsuklik a hangom a szörnyű emlékekre gondolva.

- Ezt átugorhatjuk, én is láttam... –mondja halkan Lily. Hálásan rámosolygok, és nagy levegőt véve folytatom.

   - Aztán meghallottam, hogy az egyik gyilkos rohan le a lépcsőn. Természetesen azonnal eltűntem onnan.

- És emiatt szakadtunk el egymástól. –vág közbe barátnőm, mire én értetlenül meredek rá. – Én is ott voltam a gyilkosság alatt a szobámban. Meghallottam, és megismertem a sikolyodat. Először halálra rémültem, azt hittem téged is megöltek, de továbbra is hallottam a lépteidet lentről. Azonnal lerohantam, de mire a nappalihoz értem, már nem voltál ott. Ha...

- Ha egy kicsit kevésbé vagyok gyáva, együtt nőttünk volna fel, és... és... –megrázom a fejem. Nem hiszem el, hogy a gyávaságom miatt vesztettük el egymást.

   - Ugyan már, inkább mesélj tovább! –nevet Lily, bár azt nem tudom, hogy min. Újra nagy levegőt veszek, és folytatom.

- Nem tudtam, hogy hova menjek, rettegtem az árvaháztól, más ötletem viszont nem volt. Napokig csak menekültem, minél messzebbre a háztól, az emlékektől. Aztán valószínűleg elájultam...

   „Egy kis kunyhóban fekve ébredtem fel, azt hiszem a szobában terjengő különös szag miatt. Az ágyam melletti karosszékben egy nálam nem sokkal idősebb, vadidegen srác aludt. Nem tudtam, hogy ki ő, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt velem. Halálra váltan ugrottam ki az ágyból, de rögtön a földre is estem a lábamba nyilalló fájdalomtól. Felkiáltottam, aztán a szám elé kaptam a kezem, mert a fiú mozgolódni kezdett. Rémülten kerestem a kiutat. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csak az ajtón át tudok megszökni, de a lábam miatt arra esélyt sem láttam, hogy segítség nélkül eljussak oda.

   A fiú eddigre teljesen felébredt, és lemosolygott rám, amit én valahogy természetellenesnek éreztem.

- Szia, a nevem Jacob Roran. Téged hogy hívnak? –kérdezte kedvesen. Miközben beszélt, óvatosan alám nyúlt, és mint egy tollpihét, visszarakott az ágyamra.

- Mi történt a lábammal? –kérdeztem nem épp barátságosan.

- Eltört a sípcsontod.

- Mióta vagyok itt?

- Két napja.

- Az nem lehet. Akkor már össze kellett volna forrnia a csontomnak. –közöltem gyanakodva.

- Tegnap nem értünk rá a lábaddal foglalkozni, a cél inkább az volt, hogy életben maradj. Csak ma reggel vettük észre, hogy rosszul forrt össze ezért pár perce újra el kellett törni. Bocsi! –magyarázta Jacob.

- Értem. –ez ugyan nem volt igaz, hiszen semmit sem értettem, de ezt nem osztottam meg a fiúval.

- Mindjárt jövök, hozok neked valamit inni! –mondta barátságosan, és elindult kifelé. Az ajtónál volt, amikor döntöttem.

- Jacob!

- Igen? –nézett vissza.

- Angel vagyok, Angel Darkness. –Jacob nem szólt semmit, csak elmosolyodott, és kiment.

   Ekkor akadtam fenn azon, amit mondott. INNI?! Több napos eszméletlenül fekvés után nem enni kéne először? Dehogy nem! Illetve... az én esetemben más volt a helyzet. Innom kéne, de nem tejet vagy vizet! Hanem...

   - Még ne, kicsit mogorva egyelőre, de már javul! –szólt vissza még valakinek nevetve az ajtóban álló Jacob, majd az ágyamhoz jött. Kezében egy pohár volt, és egy üveg, tele sűrű, piros folyadékkal. Elég volt egy szippantás a levegőből, és már nem volt kérdéses, hogy mi az. VÉR!

- Tessék, idd meg, amíg langyos! –rám nézett, és ekkor értelmet nyert a szobában terjengő szag, amit még a vér illata sem tudott elnyomni.

   - Te farkas vagy! –kiáltottam halálosan megijedve, miközben a vérrel telt poharat olyan messzire hajítottam, amilyen messze csak tudtam. A pohár szilánkjai csörömpölve a padlóra estek, a vér pedig szétfolyt a padlón. Egy másodpercre megbántam, amit tettem, de aztán gondolatban megdicsértem magam. Ki tudja, mit tett a pohárba ez a...

- Igen. Ügyes vagy, hogy kitaláltad! –nevetett Jacob, de mintha egy másodpercre kétség suhant volna át az arcán.

   Most aztán tényleg semmit sem értettem. Meg kellett volna ölniük, ehelyett nem csak, hogy életben hagytak, hanem meggyógyítottak!!! A következő tettemet teljes mértékben az ösztöneim irányították. Kihasználva, hogy az eltelt fél órában tökéletesen összeforrt a törött csontom, felpattantam, és Jacob-ra ugrottam, még mielőtt ő támadhatott volna. Ez ugyan eszébe se jutott, de ez engem nem igazán érdekelt. Az agyam halkan tiltakozott, de esélye sem volt.

   A korcs még az ugrás közben, a levegőben kapott el, és szelíd mozdulattal visszanyomott az ágyra.

- Azt mondtad, Angel-nek hívnak, ami Angyalt jelent, ugye? –nevetett. –Azt hiszem, a Szörnyeteg sokkal találóbb lenne. Sőt, ha már úgyis Skóciában vagyunk, megkockáztatom: Te vagy a Loch –Nessie –szörny! –vigyorgott, aztán komoly képet vágott.  – Nyugodj meg, nem akarunk bántani!

- Na, most megnyugtattál! –morogtam dühösen, de tudtam, hogy igaza van. Ez alatt a két nap alatt bármikor megölhetett volna, nem csak ő, hanem bárki a falkájából. – Miért segítettetek nekem?

   - Mert be akarjuk fejezni ezt a háborút. És az elvesztett társaink miatt is. – egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – A szüleim is harcoltak. Én miattuk szeretnék békét. Két éve haltak meg, amikor...

Na, erre nem számítottam. Ordítani kezdtem.

- A szüleimet megöltétek azért, mert szerették egymást! A nevelőszüleimmel és legjobb barátnőmmel is végeztetek azért, mert befogadtak engem! Többszörösen árva vagyok miattatok! – leültem az ágyra, és kitört belőlem a zokogás. Jacob odaguggolt elém, és a szemembe néz. Értetlenséget, aggódást és szomorúságot tudok kiolvasni a barna szempárból. Hirtelen eszembe jut valami.

   - Nem ti voltatok –mondom halkan.

- Nem, legalábbis én nem hallottam az esetről, bár ez nem sokat jelent, mivel...

- Nem kérdezem. TUDOM, hogy nem farkasok voltak. –szakítom félbe most már valamivel erősebb hangon, és elmesélem a vérrel írt üzenetet a nappali falán. A történet végére újra sírva fakadok.

- Sss... – nyugtat Jacob. – Nyugi, hugi, minden rendben lesz! – kérdőn, de hálásan nézek fel rá a megszólítás hallatán, de ő csak megrázza a fejét. Az ágyról a földre csúszok. Újdonsült bátyám vigasztalóan átölel.

   Nem sokkal később már újra nevetünk valamin. Megismerkedek a falka többi tagjával, és érzem, hogy befogadtak...”

   - A dolog egyetlen hátránya, hogy a kezdeti viselkedésem miatt a Nessie név teljesen és elválaszthatatlanul hozzám nőtt. Úgyhogy ha lehet, inkább hívj Nessie–nek mert az eredeti nevemet már én is elfelejtem! Na jó, az túlzás, de a Nessie-t jobban szeretem. – fejezem be a mesélést nevetve.

- Nem nagy ügy, én is ezt a becenevet találtam ki rád, csak én a vezetékneved miatt. DarkNessie. És különben is, ki az a hülye, aki téged Angyalnak hív? –mosolyog Lily. A gonosz! Nem vagyok sötét!

- Jake! –vágom rá kapásból. – Jó, igazából a Sátán Angyalának hív, de ez szerintem találó. Angyali vagyok, és...

- Teljesen sötét! – fejezi be helyettem a mondatot „kedves” barátnőm. :-)

   - Apropó, az odakinti világ is teljesen sötét, nem kéne mennünk? –kérdezem.

- Ööö... azt hiszem, ez jó ötlet! Anyu le fogja szedni a fejemet, mert megint csak... – Lil az órájára néz. -... hat órát fogok „aludni”. – kirobban belőlünk a nevetés.

   Már Lil-ék utcájában sétálunk, mikor eszembe jut, hogy telefonálnom is kell.

- Menj csak be! Felhívom Jake-et, hogy itt maradok egy ideig, ne várjon. Mikor fekszel le?

- Hát, általában tíz körül, de ma naaagyon fáradt leszek, szerintem kilenckor már ágyban leszek! –mondja barátnőm két műásítás között.

- Szupi! Akkor kilenc körül találkozunk annál a fánál, és megyünk vadászni! Én addig felfedezem az erdőt!

- Oh, remek! Akkor kilenckor! –int nekem, és belép a házba.

   Nagyon álmos lehetett, mert kilenc előtt tíz perccel már az egyik emeleti ablakpárkányon ül, és integet. Gyorsan leugrik a 7 méter magasságból, és máris emberi szem számára érzékelhetetlen tempóval rohanunk az erdő felé, az állatvér illatát követve.

  

Hát igen, ilyen egy vámpír átlagos hétfője! ;-) 

***

Egy éjjellel később...

- Nem, nem és nem! Szó sem lehet róla!

- De...

- Nincs de! Nem megyek, és kész! Egyáltalán hogy juthatott eszedbe ez?

- Engem se...

- Tudom, tudom! De te te vagy, én pedig én! A kettő között azért van némi különbség, nem gondolod?

- De, tényleg van! –fakadok ki. Reggel fél öt van, ami nekünk nem jelent semmit, de az azért érdekelne, hogy az utcában lakó emberek hogy tudnak békésen aludni, miközben Lily teljes hangerővel ordít, csak azért, mert megemlítettem, hogy Jake-ékhez költözhetne ő is.  - Nekem nincsenek előítéleteim a vérfarkasokkal szemben! Jake-re és a falkára az életemet is rábízom!

- Neked könnyű! Félig farkas vagy! –mondja Lil kicsit megszeppenve.

- Könnyű? – most aztán betelt a pohár...- Könnyű?! Nem, nem az, abban biztos lehetsz! Igazad van, félig farkas vagyok, mivel az apám is vérfarkas volt. De ne felejtsük el az anyámat, és azt az apró tényt se, hogy VÁMPÍR volt! És megölték őket, csak azért, mert szerették egymást! De előbb megszülettem én, aki félig ez, félig az vagyok. A vámpírok és a vérfarkasok egyaránt úgy érzik, hogy ennél rosszabb dolog nem is történhetett volna!

- Miért?

- Mert évezredek óta háborúznak! Felejtsük el egy pillanatra azt, hogy mindkét faj meg akar ölni engem és egymást is, lehetőleg minél hamarabb, és gondoljunk arra, hogy mit szeretnénk elérni.

- Azt szeretnénk, hogy minél hamarabb béke legyen, igaz? –kérdezi Lily.

- Igaz. DE! Amíg mindenki háborúzni akar, addig erre esély sincs. Eddig érted? –Lil bólint, én pedig folytatom. – Logikusan gondolkodva kiderül, hogy a békéhez csak az kell, hogy a két fajból néhányan összefogjanak, mert ha a társaik azt látják, hogy mégse minden vámpír/farkas egy szörnyeteg...

- Miért, nem azok vagyunk? Embereket ölhetnénk! –csodálkozik Lily.

- Ez a kulcsszó! Ölhetnénk, de nem tesszük! De most nem így értem. Azt kéne megmutatni másoknak, hogy nem mindenki akar megölni azért, mert másik fajhoz tartozol! Ha ez sikerülne, béke lehetne. –fejezem be.

- És ez eddig senkinek sem jutott eszébe?

- Mostanában már nem. A háború kezdete után pár évtizeddel, sőt talán évszázaddal még lehetséges lett volna így megállítani, de most már akárki nem képes rá.

- Miért nem?

- Mert már a sejtjeinkben van a gyűlölet. –válaszolom. –Nézd meg például saját magadat. Születésed óta a háború ellen neveltek, és mégis utálod a farkasokat. Ösztönösen.

- Értem. És ha valaki még farkas-ellenes nevelést is kap, akkor biztos, hogy nem a békéért fog harcolni. –világít rá barátnőm.

- Így van. És itt jövök a képbe én. Bármelyik fajt is gyűlölném, már öngyilkos lettem volna, mert részben én is az vagyok. Emiatt én össze tudnám tartani a háborúellenes csapatot.

- Álljunk meg egy percre! Azt mesélted, hogy amint rájöttél, hogy Jacob vérfarkas, azonnal megtámadtad! –szól közbe Lil újra, ezúttal jogosan.

- Nem, azt mondtam, ösztönösen megtámadtam. Nem mindegy! –javítom ki. – Na, de hagyjuk. A lényeg az, hogy MI meg tudjuk tenni azt, amit más nem! Meg tudjuk állítani a háborút!

A következő fejezethez:

 (Vámpírok? Vérfarkasok? Mégis hol vagyunk?!)

Ismét nem tudok sok mindent mondani, mert nem akarom előre elmesélni az egészet. Ezzel a fejezettel véget ért az expozíció, (mármint véget érne, ha ez egy dráma lenne... Jól van, na, irodalomból vizsgázunk nem sokára! és olyan tempóval indul el a történet, hogy vámpírsebességel kell futnotok, hogy le ne maradjatok! (Egyelőre legyen elég ennyi, hamarosan hozom az új fejezetet!)

Utóirat utáni irat: Légyszi, nézzétek meg a másik blogomat is! elet-a-pokolban.blogspot.hu