Szerzői megjegyzés: Ismét csak azt tudom
mondani, hogy: KOMIKAT!!! Tudom, hogy bonyolult a robot-ellenőrzés miatt, de ha szeretnétek tovább olvasni, akkor írjatok! Már írhattok e-mailt is, remélem ez könnyebbség. Annyi kikötésem van, hogy ha már e-mailt
írtok, légyszí ne fél mondattal küldjétek el, hanem fejtsétek ki pár sorban, hogy
miért tetszett /nem tetszett. (nessie.darkness@gmail.com) Előre is köszi!
Nessie <3
2.
fejezet
Most
akkor mi van?
- Hát, nagyjából ennyi! Röviden... – fejezi
be a mesélést elveszett barátnőm, Lily. Mint megtudtam, szüleink halála után
árvaházba került, de egy hónap alatt örökbe fogadták, és azóta itt él
nevelőanyjával. – Na, most te jössz, Angel! – szól Lil.
-
Ha lehet, akkor inkább... Mindegy, majd később! Szóval! –kezdek bele a nem
éppen rövid történetembe. – Nem tudom, emlékszel-e, hogy akkoriban táncórákra
jártam, minden második délután. Aznap –, utalok a gyilkosság napjára – szintén
ott voltam. Úgy volt, hogy a tanárom hazakísér, de csak az utcánk sarkáig jött,
mert nagyon sietett haza, ezért egyedül léptem be a házba. Azonnal éreztem,
hogy valami nem stimmel, úgyhogy besiettem a nappaliba, ahol... – elcsuklik a
hangom a szörnyű emlékekre gondolva.
-
Ezt átugorhatjuk, én is láttam... –mondja halkan Lily. Hálásan rámosolygok, és
nagy levegőt véve folytatom.
- Aztán meghallottam, hogy az egyik gyilkos
rohan le a lépcsőn. Természetesen azonnal eltűntem onnan.
-
És emiatt szakadtunk el egymástól. –vág közbe barátnőm, mire én értetlenül
meredek rá. – Én is ott voltam a gyilkosság alatt a szobámban. Meghallottam, és
megismertem a sikolyodat. Először halálra rémültem, azt hittem téged is
megöltek, de továbbra is hallottam a lépteidet lentről. Azonnal lerohantam, de
mire a nappalihoz értem, már nem voltál ott. Ha...
-
Ha egy kicsit kevésbé vagyok gyáva, együtt nőttünk volna fel, és... és...
–megrázom a fejem. Nem hiszem el, hogy a gyávaságom miatt vesztettük el
egymást.
- Ugyan már, inkább mesélj tovább! –nevet
Lily, bár azt nem tudom, hogy min. Újra nagy levegőt veszek, és folytatom.
-
Nem tudtam, hogy hova menjek, rettegtem az árvaháztól, más ötletem viszont nem
volt. Napokig csak menekültem, minél messzebbre a háztól, az emlékektől. Aztán
valószínűleg elájultam...
„Egy
kis kunyhóban fekve ébredtem fel, azt hiszem a szobában terjengő különös szag
miatt. Az ágyam melletti karosszékben egy nálam nem sokkal idősebb, vadidegen
srác aludt. Nem tudtam, hogy ki ő, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt velem.
Halálra váltan ugrottam ki az ágyból, de rögtön a földre is estem a lábamba
nyilalló fájdalomtól. Felkiáltottam, aztán a szám elé kaptam a kezem, mert a
fiú mozgolódni kezdett. Rémülten kerestem a kiutat. Hamar nyilvánvalóvá vált,
hogy csak az ajtón át tudok megszökni, de a lábam miatt arra esélyt sem láttam,
hogy segítség nélkül eljussak oda.
A fiú eddigre teljesen felébredt, és
lemosolygott rám, amit én valahogy természetellenesnek éreztem.
- Szia, a nevem Jacob
Roran. Téged hogy hívnak? –kérdezte kedvesen. Miközben beszélt, óvatosan alám
nyúlt, és mint egy tollpihét, visszarakott az ágyamra.
- Mi történt a lábammal?
–kérdeztem nem épp barátságosan.
- Eltört a sípcsontod.
- Mióta vagyok itt?
- Két napja.
- Az nem lehet. Akkor már
össze kellett volna forrnia a csontomnak. –közöltem gyanakodva.
- Tegnap nem értünk rá a
lábaddal foglalkozni, a cél inkább az volt, hogy életben maradj. Csak ma reggel
vettük észre, hogy rosszul forrt össze ezért pár perce újra el kellett törni.
Bocsi! –magyarázta Jacob.
- Értem. –ez ugyan nem
volt igaz, hiszen semmit sem értettem, de ezt nem osztottam meg a fiúval.
- Mindjárt jövök, hozok
neked valamit inni! –mondta barátságosan, és elindult kifelé. Az ajtónál volt,
amikor döntöttem.
- Jacob!
- Igen? –nézett vissza.
- Angel vagyok, Angel
Darkness. –Jacob nem szólt semmit, csak elmosolyodott, és kiment.
Ekkor akadtam fenn azon, amit mondott.
INNI?! Több napos eszméletlenül fekvés után nem enni kéne először? Dehogy nem! Illetve...
az én esetemben más volt a helyzet. Innom kéne, de nem tejet vagy vizet!
Hanem...
- Még ne, kicsit mogorva egyelőre, de már
javul! –szólt vissza még valakinek nevetve az ajtóban álló Jacob, majd az
ágyamhoz jött. Kezében egy pohár volt, és egy üveg, tele sűrű, piros
folyadékkal. Elég volt egy szippantás a levegőből, és már nem volt kérdéses,
hogy mi az. VÉR!
- Tessék, idd meg, amíg
langyos! –rám nézett, és ekkor értelmet nyert a szobában terjengő szag, amit
még a vér illata sem tudott elnyomni.
- Te
farkas vagy! –kiáltottam halálosan megijedve, miközben a vérrel telt
poharat olyan messzire hajítottam, amilyen messze csak tudtam. A pohár
szilánkjai csörömpölve a padlóra estek, a vér pedig szétfolyt a padlón. Egy
másodpercre megbántam, amit tettem, de aztán gondolatban megdicsértem magam. Ki
tudja, mit tett a pohárba ez a...
- Igen. Ügyes vagy, hogy
kitaláltad! –nevetett Jacob, de mintha egy másodpercre kétség suhant volna át
az arcán.
Most aztán tényleg semmit sem értettem. Meg
kellett volna ölniük, ehelyett nem csak, hogy életben hagytak, hanem
meggyógyítottak!!! A következő tettemet teljes mértékben az ösztöneim
irányították. Kihasználva, hogy az eltelt fél órában tökéletesen összeforrt a
törött csontom, felpattantam, és Jacob-ra ugrottam, még mielőtt ő támadhatott
volna. Ez ugyan eszébe se jutott, de ez engem nem igazán érdekelt. Az agyam
halkan tiltakozott, de esélye sem volt.
A korcs még az ugrás közben, a levegőben
kapott el, és szelíd mozdulattal visszanyomott az ágyra.
- Azt mondtad, Angel-nek
hívnak, ami Angyalt jelent, ugye? –nevetett. –Azt hiszem, a Szörnyeteg sokkal
találóbb lenne. Sőt, ha már úgyis Skóciában vagyunk, megkockáztatom: Te vagy a
Loch –Nessie –szörny! –vigyorgott, aztán komoly képet vágott. – Nyugodj meg, nem akarunk bántani!
- Na, most megnyugtattál!
–morogtam dühösen, de tudtam, hogy igaza van. Ez alatt a két nap alatt bármikor
megölhetett volna, nem csak ő, hanem bárki a falkájából. – Miért segítettetek
nekem?
- Mert be akarjuk fejezni ezt a háborút. És
az elvesztett társaink miatt is. – egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta.
– A szüleim is harcoltak. Én miattuk szeretnék békét. Két éve haltak meg,
amikor...
Na, erre nem számítottam.
Ordítani kezdtem.
- A szüleimet megöltétek
azért, mert szerették egymást! A nevelőszüleimmel és legjobb barátnőmmel is
végeztetek azért, mert befogadtak engem! Többszörösen árva vagyok miattatok! –
leültem az ágyra, és kitört belőlem a zokogás. Jacob odaguggolt elém, és a
szemembe néz. Értetlenséget, aggódást és szomorúságot tudok kiolvasni a barna
szempárból. Hirtelen eszembe jut valami.
- Nem ti voltatok –mondom halkan.
- Nem, legalábbis én nem
hallottam az esetről, bár ez nem sokat jelent, mivel...
- Nem kérdezem. TUDOM,
hogy nem farkasok voltak. –szakítom félbe most már valamivel erősebb hangon, és
elmesélem a vérrel írt üzenetet a nappali falán. A történet végére újra sírva
fakadok.
- Sss... – nyugtat Jacob.
– Nyugi, hugi, minden rendben lesz! – kérdőn, de hálásan nézek fel rá a
megszólítás hallatán, de ő csak megrázza a fejét. Az ágyról a földre csúszok.
Újdonsült bátyám vigasztalóan átölel.
Nem sokkal később már újra nevetünk valamin.
Megismerkedek a falka többi tagjával, és érzem, hogy befogadtak...”
- A dolog egyetlen hátránya, hogy a kezdeti
viselkedésem miatt a Nessie név teljesen és elválaszthatatlanul hozzám nőtt.
Úgyhogy ha lehet, inkább hívj Nessie–nek mert az eredeti nevemet már én is
elfelejtem! Na jó, az túlzás, de a Nessie-t jobban szeretem. – fejezem be a
mesélést nevetve.
-
Nem nagy ügy, én is ezt a becenevet találtam ki rád, csak én a vezetékneved
miatt. DarkNessie. És különben is,
ki az a hülye, aki téged Angyalnak hív? –mosolyog Lily. A gonosz! Nem vagyok
sötét!
-
Jake! –vágom rá kapásból. – Jó, igazából a Sátán Angyalának hív, de ez
szerintem találó. Angyali vagyok, és...
-
Teljesen sötét! – fejezi be helyettem a mondatot „kedves” barátnőm. :-)
- Apropó, az odakinti világ is teljesen
sötét, nem kéne mennünk? –kérdezem.
-
Ööö... azt hiszem, ez jó ötlet! Anyu le
fogja szedni a fejemet, mert megint csak... – Lil az órájára néz. -... hat órát
fogok „aludni”. – kirobban belőlünk a nevetés.
Már Lil-ék utcájában sétálunk, mikor eszembe
jut, hogy telefonálnom is kell.
-
Menj csak be! Felhívom Jake-et, hogy itt maradok egy ideig, ne várjon. Mikor
fekszel le?
-
Hát, általában tíz körül, de ma naaagyon fáradt leszek, szerintem kilenckor már
ágyban leszek! –mondja barátnőm két műásítás között.
-
Szupi! Akkor kilenc körül találkozunk annál a fánál, és megyünk vadászni! Én
addig felfedezem az erdőt!
-
Oh, remek! Akkor kilenckor! –int nekem, és belép a házba.
Nagyon álmos
lehetett, mert kilenc előtt tíz perccel már az
egyik emeleti ablakpárkányon ül, és integet. Gyorsan leugrik a 7 méter
magasságból, és máris emberi szem számára érzékelhetetlen tempóval rohanunk az
erdő felé, az állatvér illatát követve.
Hát
igen, ilyen egy vámpír átlagos
hétfője! ;-)
Egy éjjellel később...
-
Nem, nem és nem! Szó sem lehet róla!
-
De...
-
Nincs de! Nem megyek, és kész! Egyáltalán hogy juthatott eszedbe ez?
-
Engem se...
-
Tudom, tudom! De te te vagy, én pedig én! A kettő között azért van némi
különbség, nem gondolod?
-
De, tényleg van! –fakadok ki. Reggel fél öt van, ami nekünk nem jelent semmit,
de az azért érdekelne, hogy az utcában lakó emberek hogy tudnak békésen aludni,
miközben Lily teljes hangerővel ordít, csak azért, mert megemlítettem, hogy
Jake-ékhez költözhetne ő is. - Nekem
nincsenek előítéleteim a vérfarkasokkal szemben! Jake-re és a falkára az
életemet is rábízom!
-
Neked könnyű! Félig farkas vagy! –mondja Lil kicsit megszeppenve.
-
Könnyű? – most aztán betelt a pohár...- Könnyű?! Nem, nem az, abban biztos
lehetsz! Igazad van, félig farkas vagyok, mivel az apám is vérfarkas volt. De
ne felejtsük el az anyámat, és azt az apró tényt se, hogy VÁMPÍR volt! És
megölték őket, csak azért, mert szerették egymást! De előbb megszülettem én,
aki félig ez, félig az vagyok. A vámpírok és a vérfarkasok egyaránt úgy érzik,
hogy ennél rosszabb dolog nem is történhetett volna!
-
Miért?
-
Mert évezredek óta háborúznak! Felejtsük el egy pillanatra azt, hogy mindkét
faj meg akar ölni engem és egymást is, lehetőleg minél hamarabb, és gondoljunk
arra, hogy mit szeretnénk elérni.
-
Azt szeretnénk, hogy minél hamarabb béke legyen, igaz? –kérdezi Lily.
-
Igaz. DE! Amíg mindenki háborúzni akar, addig erre esély sincs. Eddig érted?
–Lil bólint, én pedig folytatom. – Logikusan gondolkodva kiderül, hogy a
békéhez csak az kell, hogy a két fajból néhányan összefogjanak, mert ha a
társaik azt látják, hogy mégse minden vámpír/farkas egy szörnyeteg...
-
Miért, nem azok vagyunk? Embereket ölhetnénk! –csodálkozik Lily.
-
Ez a kulcsszó! Ölhetnénk, de nem tesszük! De most nem így értem. Azt kéne
megmutatni másoknak, hogy nem mindenki akar megölni azért, mert másik fajhoz
tartozol! Ha ez sikerülne, béke lehetne. –fejezem be.
-
És ez eddig senkinek sem jutott eszébe?
-
Mostanában már nem. A háború kezdete után pár évtizeddel, sőt talán évszázaddal
még lehetséges lett volna így megállítani, de most már akárki nem képes rá.
-
Miért nem?
-
Mert már a sejtjeinkben van a gyűlölet. –válaszolom. –Nézd meg például saját
magadat. Születésed óta a háború ellen neveltek, és mégis utálod a farkasokat. Ösztönösen.
-
Értem. És ha valaki még farkas-ellenes nevelést is kap, akkor biztos, hogy nem
a békéért fog harcolni. –világít rá barátnőm.
-
Így van. És itt jövök a képbe én. Bármelyik fajt is gyűlölném, már öngyilkos
lettem volna, mert részben én is az vagyok. Emiatt én össze tudnám tartani a
háborúellenes csapatot.
-
Álljunk meg egy percre! Azt mesélted, hogy amint rájöttél, hogy Jacob
vérfarkas, azonnal megtámadtad! –szól közbe Lil újra, ezúttal jogosan.
-
Nem, azt mondtam, ösztönösen
megtámadtam. Nem mindegy! –javítom ki. – Na, de hagyjuk. A lényeg az, hogy MI
meg tudjuk tenni azt, amit más nem! Meg
tudjuk állítani a háborút!
A következő fejezethez:
(Vámpírok? Vérfarkasok? Mégis hol vagyunk?!)
Ismét
nem tudok sok mindent mondani, mert nem akarom előre elmesélni az egészet. Ezzel
a fejezettel véget ért az expozíció, (mármint véget érne, ha ez egy dráma
lenne... Jól van, na, irodalomból vizsgázunk nem sokára! és olyan tempóval
indul el a történet, hogy vámpírsebességel kell futnotok, hogy le ne
maradjatok! (Egyelőre legyen elég ennyi, hamarosan hozom az új fejezetet!)
Utóirat utáni irat: Légyszi, nézzétek meg a másik blogomat is! elet-a-pokolban.blogspot.hu
